Iancu Laurának

Hétköznapi laudes

Ősz derekán történt, hogy jártomban a világnak hálóján kincsre leltem.

Ott bújt szerény soraival millió társa között, s valahogy, ahogy arra fordultam, megcsillant. Talán rásütött egy pillanatra a Nap nem tudom, de ahogy felfénylett, valami szokatlan világot árasztott, valami egészen különlegeset. Sűrű, de friss levegője volt és parázslott benne minden, s körülötte remegett a lég, mint nyáron hőség idején. Tovább mentem volna, hiszen siet az ember manapság, de nem tudtam lépni. Marasztalt az a valami. Közelebb merészkedtem hát, mert bátor ember vagyok, s beletekintettem mélységeibe, mert mély is volt. Föl is tekintettem rá, mert magas is volt, de sem az alját, sem a tetejét nem láttam.

Megremegtem bele.

Valahol már láttalak, valahol már hallottalak te idegen ismerős - mondtam neki halkan.

A nagy magányos szavát hallottam ilyen erősnek utoljára, de te egészen más vagy.

Hangod magabiztos, mint Moher sziklái, s dalod mégis panaszos, mint a fagyott cinege szívverése. Könnyedén lépdelsz a meredek szirteken, máskor meg óriástök mögé bújsz a csípős csillagfényben.

Quis es tu? Cine esti tu? Ki vagy te?

Nem tehettem mást, félretoltam az időt és lapozni kezdtem, akarom mondani lapozni kezdett bennem Ő. S ekéje szántott, mélyen le a szív belsejébe és belevetette magját.

Eucharisztikus találkozás.

És fölnyíltak a rozsdás kapuk, a pinceszag lassan oszlani kezdett, s szavai felverték földre meredt ostobaságom.  Mintha évszázadok szólítanának.

Hihetetlen - gondoltam először. Magyarfaluból ilyen egyetemes hangon szólni?

Bocsánat érte.

Igen.

Kilúgozott világunk soha nem terem ilyen szavakat,

de a csángó kereszt kivirágzott.

Isten mindig a kicsinyeket választja.