Zarándok

sötét

ködökből kiáltunk

csapzott tébolyokon át

megrepedt szívünk

vadul zihál

karmazsin sóhajon keresztül

vánszorgunk

a Nap felé

Nagypéntek

Nagypéntek van. Gyásznap. 

A sötétség órájának napja. 

Az elhagyatottságé, amellyel mindannyian találkozni fogunk az utolsó órán.

Történelmi eseményekre emlékszünk, amelyekről szemtanúk számoltak be. 

Egy koncepciós perre és az ott hozott ítélet végrehajtására. 

Az évnek ezen az egy napján nincs szentmise, minden elhalkul.  Mindent beborít a csend.

A zsidóság évezredek óta minden péntek este a sabbat bejövetelét ünnepli. 

A mai nap a történelem központi sabbatját üljük, amikor elpihent Krisztus, a Júda törzséből való oroszlán.

Holnap szombat azaz sabbat, a nyugalom napja. 

De milyen különös nyugalom ez, milyen borzasztó, milyen üres. 

A semmi van.

Tegnap Krisztusra borult az éjszaka, ma mindannyiunkra. 

Találkozás

Hűvös, átlagos januári nap, kellően szürke és unalmas, amikor ebédidőmet nem ebédre, hanem valami másra szántam.

A belváros kis kápolnájában, ahová nagyjából 20-30 ember fér be, egész napos ún. szentségimádást tartottak.  A szentségimádás azt jelenti, amikor az Oltáriszentséget (nem hívőknek, egy darab kovásztalan fehér kenyér, liszt és víz) egy erre rendszeresített, általában arany úrmutatóban kihelyezik az oltárra és előtte tartózkodnak.

Ennek több formája létezik, van énekes, kötött imádsággal vezetett és van csendes szentségimádás. Itt ez utóbbi zajlott. Ezért is mentem el, mert csendben szeretek ezen kenyér előtt lenni.

A kápolnában 4-5 ember tartózkodott, csend volt, az utca zaja sem igazán szűrődött be, csak amikor egy-egy ember éppen kiment vagy bejött.

Nagyjából 15- 20 percet lehettem ott, bár az időt az események miatt nem igazán érzékeltem.

Amikor beléptem térdet hajtottam, keresztet vetettem és beültem a padba, ahol letérdeltem. Kényelmes, hátratámaszkodó pozícióban térdeltem és csendben voltam. Magamban nem imádkoztam semmit, nem kezdtem mondókába, talán csak annyit közöltem a "kenyérrel", hogy itt vagyok. Nem mintha nem látta volna, gondoltam :).  Talán négy-öt perc telt el minden esemény nélkül, csak a fejemben cikáztak a napi események, de próbáltam ezeket távol tartani vagy nem erre figyelni, ámbár ez nem egy egyszerű tett és nekem nem is szokott sikerülni.

Egyszer csak egy szokatlan, eddig soha nem ismert érzés vagy érzékelés kerített hatalmába.  A szívtájék, ahol a szívem dobogott, valami elmondhatatlan és nehezen leírható édes érzéssel lett tele, ami lassan, de fokozatosan erősödött.  Nehéz szavakkal leírni milyen volt, talán csak hasonlatokkal lehet.  Úgymint erős belső fény, soha nem tapasztalt nyugalom, a szeretettségnek és a békének oly mértékű érzése, amit soha nem éreztem. A szív kitágulása, belső ragyogás, tűz mely édesen éget, de nem emészt. Mintha valaki forrón csókolta volna a szívem, mintha a szív folyamatos önkívületben lett volna.

A külvilág és a saját világom nem szűnt meg, mindent és mindenkit láttam, de az addig zavaró, figyelemelvonó hatása megszűnt. Jelen voltam egész lényemmel és tudtam, hogy beléptem a jelenlétbe. Csak halkan nagyokat sóhajtottam és azt éreztem, hogy a közelség egyre fokozódik, én pedig elolvadok. Hosszasan ki és belélegeztem a levegőt, miközben csak értelmetlen szavakat, és szótagokat sustorogtam ki és be. Örökké így maradtam volna a belső gyönyörtől, de a  tűz egyre jobban "égetett" és azt éreztem ne tovább, mert talán élve nem fogom kibírni.

Felálltam és lassan elhagytam a kápolnát. A szívem a hideg utcán is "égett", lenéztem a lábamra, mert alig éreztem a súlyomat, de a földön voltam. Azon sem csodálkoztam volna, ha nem.

A szív lassan nyerte vissza normál állapotát.  Azóta és ennek már vagy 10 éve nem tapasztaltam hasonlót, hiába mentem többször szentségimádásra. Mégsem felejtem el soha azt az érintést és közelséget. Tudom ki volt ott, s bár nem láttam, egészen személyesen megnyilatkozott.

""Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni." Jn. 14.23

Iancu Laurának

Hétköznapi laudes

Ősz derekán történt, hogy jártomban a világnak hálóján kincsre leltem.

Ott bújt szerény soraival millió társa között, s valahogy, ahogy arra fordultam, megcsillant. Talán rásütött egy pillanatra a Nap nem tudom, de ahogy felfénylett, valami szokatlan világot árasztott, valami egészen különlegeset. Sűrű, de friss levegője volt és parázslott benne minden, s körülötte remegett a lég, mint nyáron hőség idején. Tovább mentem volna, hiszen siet az ember manapság, de nem tudtam lépni. Marasztalt az a valami. Közelebb merészkedtem hát, mert bátor ember vagyok, s beletekintettem mélységeibe, mert mély is volt. Föl is tekintettem rá, mert magas is volt, de sem az alját, sem a tetejét nem láttam.

Megremegtem bele.

Valahol már láttalak, valahol már hallottalak te idegen ismerős - mondtam neki halkan.

A nagy magányos szavát hallottam ilyen erősnek utoljára, de te egészen más vagy.

Hangod magabiztos, mint Moher sziklái, s dalod mégis panaszos, mint a fagyott cinege szívverése. Könnyedén lépdelsz a meredek szirteken, máskor meg óriástök mögé bújsz a csípős csillagfényben.

Quis es tu? Cine esti tu? Ki vagy te?

Nem tehettem mást, félretoltam az időt és lapozni kezdtem, akarom mondani lapozni kezdett bennem Ő. S ekéje szántott, mélyen le a szív belsejébe és belevetette magját.

Eucharisztikus találkozás.

És fölnyíltak a rozsdás kapuk, a pinceszag lassan oszlani kezdett, s szavai felverték földre meredt ostobaságom.  Mintha évszázadok szólítanának.

Hihetetlen - gondoltam először. Magyarfaluból ilyen egyetemes hangon szólni?

Bocsánat érte.

Igen.

Kilúgozott világunk soha nem terem ilyen szavakat,

de a csángó kereszt kivirágzott.

Isten mindig a kicsinyeket választja.

Hit

Aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül, aki nem hisz elkárhozik. / Mk 16.16/

Nagyon kemény, fájóan egyértelmű szavak.

Párhuzamban ezzel azt is mondja egy helyütt a Fiú:

Minden lehetséges annak, aki hisz. / Mk 9.23/

Hogy jobban behatolhassunk mindezek mélységeibe, előbb meg kell értenünk mi is a hit, mit is jelent hinni.

Az ember Istenre képes lény egyedül a látható univerzumban, azaz olyan valaki, aki Istenre képes figyelni, vele kommunikálni, Isten éltető valóságát képes befogadni, Istenét, aki maga az élet, a létezés. Ezen képesség által válik az ember olyan lénnyé, aki túlmutat látható létezése határain és megnyílik az örökkévalóságra. Mert az ember, egyedül a látható világból örökkévalóságra is képes, örökkévalóságra alkotott lény, akinek lényege, személye, legmélyebb valósága nem enyészik, nem pusztul el, hanem örökké él. Örök élete azonban, miként evilági is a fény által válik széppé, teljessé, a világosság által válik áttetszővé.

Örökkévalóságra, a fényre alkotott belső világunk, mely végtelenül nagyobb és mélyebb, mint a külső, látható univerzum, elfordított tekintetünk miatt homályba borult, sőt sötétségbe. Ablakainkat bezártuk, elfordultunk a fénytől, bennünk az élet pislákolni és kialudni látszik. Növényeink elhalnak, szobánk díszei elhalványulnak és lassan mindent szorosra markol a sötétség.  Vakon tapogatózunk szobáról szobára járva, ahol viperák és mérges kígyók hada rejtőzik, hogy halálra marjon és végezzen velünk. Tájékozódó képességünket elveszítjük és lassan meg vagyunk arról is győződve, hogy nincs más, mint a sötétség, mert nem is létezik a fény. Nem hiszünk ebben a fényben, azaz végérvényesen lelakatoljuk azon szervünket, mely képes a kommunikációra.

A hit, a hit a világosságban az az egyszerű és kicsi gesztus, amivel megnyitjuk ablakainkat, kitárjuk kapuinkat, hogy a fény, Isten világossága és éltető ereje behatolhasson mélységeinkbe és mindent átalakíthasson.

A fény, mely megvilágít és megsemmisíti a sötétség árnyait, csak úgy érhet el oda, ha kinyitjuk kapuinkat és bevonulhat oda a dicsőség királya.

A kapuk felnyitásának mozdulata egy pici tett részünkről, maga a hit. Az az erő, mely megmozdítja a kapukat és lehetővé teszi  Istenre képes szervünk  számára a találkozás pillanatait. A hittel képessé tesszük magunkat a kapcsolatra, rácsatlakozunk az éltető forrásra.

A kommunikáció mely során az élet forrása behatol élettelenné vált sivatagjainkba csak a hit által feltárt kapuk szabadságában lehetséges.

Hit nélkül mindez nem lehetséges. Hit nélkül nem mozdulnak bezárt ajtóink, hit nélkül megmarad nekünk a sötétség, hit nélkül örök sötétség borul ránk, hit nélkül örökre magunkra maradunk.

Elég nekünk a fény, gyermekesen abban szeretünk lenni. /Makovecz Imre/

Vágyaink

Legnemesebb vágyaink beteljesületlensége fájdal-mas, égető tapasztalat.

Joggal tehetnénk szemrehányást a Teremtőnek, aki szabadon ébreszt, olykor elapaszthatatlan vágyako-zást szívünkben, miért?

Miért a vágy, ha nem lehet oltani szomjunkat, ha nincs beteljesülés.

Mégis bölcsebb, ha megfontoljuk éppen így, ezen az úton nemesednek vágyaink.

Ezeken a szenvedésektől átitatott napokon, éjszakákon, életen át születik meg bennünk az igazi, tiszta vágyakozás, amely nem evilági, hanem örök életre szól és nem is tudja betölteni semmi ezen a földön, csak aki VAN, az Örökkévaló.

Késszé válni egy élet beteljesületlen vágyain keresztül arra, Akire egyedül érdemes vágyakozni, s Aki egyedül képes jóllakatni majd a Szeretet asztalánál.

Az út

Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet / Jn 14.6./

Az Út, mely elvezet az Igazsághoz, Aki maga az Élet.

Karácsony

A legnagyobb vagy és a legkisebb lettél.

Szabadság

Szükségem van az életedre - mondja az Úr!

Uram, mi az amit neked adhatnék? Hiszen minden a tiéd! Neked szükséged van tőlem valamire?

"A szabadságból fakadó szeretetedet nekem adhatod, mert az szabadságod révén a tiéd. A szabadság tesz képessé az odaadásra. Szükségem van erre a szeretetre, mert munkatársamul fogadtam az embert. Bevontam a teremtés művébe, az Én Országom eljövetelének munkásává tettem. Ez csak a szabadság által valósulhat meg. A szabadságban megélt, önfeláldozó szeretet által lesz új Élet. Ez minden törvény alapja."

Akkor a szabadságunk a legnagyobb értékek egyike, hiszen szeretetünk sem létezne e nélkül.

A szeretet a szabadságban bontakozik ki és a szabadság az önátadó szeretetben lesz teljessé. Eszerint a szabadság egyszerre lehetőség és következmény is.

Szabadságunk révén gyűlölettel, önzőn és bűnökkel terhelten is élhetünk, de akkor szabadságunk rabsággá válik. Az Istennek átadott szabadság azonban megmarad, sőt egyre nagyobb lesz, mert Ő azért jött, hogy életünk legyen és bőségben legyen.

Én vagyok az Út az Igazság és az Élet.

Az Igazság szabaddá tesz titeket.

A templom

Isten, a mi Istenünk szeretettől lángol.

A Szeretet lángol. 

Ő minden jót, aminek lehetősége bennünk szunnyad napvilágra akar hozni. Minden képességünket, elsősorban is az örök életre szóló képességeinket akarja felépíteni bennünk. Erős templommá akarja tenni énünket, ragyogó templommá, melyben az Ő lakása lészen. 

Hát nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok? 

Templom, mely állja az idők viharait és szeszélyeit, templom mely befogadja a fényt, templom mely a csönd és béke otthona, templom mely a szentség foglalata. 

Építsd fel bennünk templomodat Szeretet!

Communio

Azt hiszem minden vallásban végső soron arra törekszenek a hívők, hogy egyesülhessenek Istennel. Ennek érdekében számtalan technikát, módszert hívnak segítségül, melyet gyakorolva mintegy felemelik magukat a kívánt magasságba, vagy kiüresítik bensejüket, hogy így váljanak alkalmassá az egyesülésre. Miközben tisztelettel adózunk az emberiség Isten felé való törekvésének, szembetűnő az a valóság, hogy az eucharisztikus jelenlétet elismerő kereszténységben minden szentáldozásban megvalósul az emberiség leghőbb vágya, hiszen a kenyér és bor színei alatt Isten valóságosan egyesül az őt befogadó emberrel, az előtte kinyíló lélekkel. Ami még káprázatosabb, hogy ehhez az egyesüléshez semmiféle erőfeszítésre nincs szükség a lélek részéről, sőt inkább hátráltatja mindenféle emberi cselekvés, megoldás, próbálkozás. Istennek nincs szüksége szavainkra, egyéb képességeinkre ahhoz, hogy lelkünkbe lépjen. 

Egyedül szeretetünk szükségeltetik, mely szabadságunkban virágzik ki és válik vonzóvá Isten számára.

A Keresztelő

Minden pap olyan, mint Keresztelő Szent János. 

Előkészítik az Úr útját, bűnbánatra hívnak, hirdetik, hogy elközelgett az Isten országa 

és rámutatnak a Bárányra.

Mindezekért a pap teveszőrből készült ruhát viseljen, vadméz és sáska legyen eledele.